Jób 17

¹Lelkem meghanyatlott, napjaim elfogynak, vár rám a sír.

²Még mindig csúfot űznek belőlem! Szemem az ő patvarkodásuk között virraszt.

³Kezest magadnál rendelj, kérlek, nékem; [különben] ki csap velem kezet?

⁴Minthogy az ő szívöket elzártad az értelem elől, azért nem is magasztalhatod fel őket.

⁵A ki prédává juttatja barátait, annak fiainak szemei elfogyatkoznak.

⁶Példabeszéddé tőn engem a népek előtt, és ijesztővé lettem előttök.

⁷A bosszúság miatt szemem elhomályosodik, és minden tagom olyan, mint az árnyék.

⁸Elálmélkodnak ezen a becsületesek, és az ártatlan a képmutató ellen támad.

⁹Ám az igaz kitart az ő útján, és a tiszta kezű ember még erősebbé lesz.

¹⁰Nosza hát, térjetek ide mindnyájan; jőjjetek, kérlek, úgy sem találok bölcset köztetek.

¹¹Napjaim elmulának, szívemnek kincsei: terveim meghiusulának.

¹²Az éjszakát nappallá változtatják, és a világosság csakhamar sötétséggé lesz.

¹³Ha reménykedem is, a sír [már] az én házam, a sötétségben vetettem az én ágyamat.

¹⁴A sírnak mondom: Te vagy az én atyám; a férgeknek pedig: Ti vagytok az én anyám és néném.

¹⁵Hol tehát az én reménységem, ki törődik az én reménységemmel?

¹⁶Leszáll az majd a sír üregébe, velem együtt nyugoszik a porban.