Jób 37

¹Ezért remeg az én szívem, és csaknem kiszökik helyéből.

²Halljátok meg figyelmetesen az ő hangjának dörgését, és a zúgást, a mely az ő szájából kijön!

³Az egész ég alatt szétereszti azt, és villámát is a földnek széléig.

⁴Utána hang zendül, az ő fenségének hangjával mennydörög, s nem tartja vissza azt, ha szava megzendült.

⁵Isten az ő szavával csudálatosan mennydörög, és nagy dolgokat cselekszik, úgy hogy nem érthetjük.

⁶Mert azt mondja a hónak: Essél le a földre! És a zápor-esőnek és a zuhogó zápornak: [Szakadjatok].

⁷Minden ember kezét lepecsétli, hogy megismerje minden halandó, hogy az ő műve.

⁸Akkor a vadállat az ő tanyájára húzódik, és az ő barlangjában marad.

⁹Rejtekéből előjön a vihar, és az északi szelektől a fagy.

¹⁰Isten lehellete által támad a jég, és szorul össze a víznek szélessége.

¹¹Majd nedvességgel öntözi meg a felleget, s áttöri a borulatot az ő villáma.

¹²És az köröskörül forog az ő vezetése alatt, hogy mindazt megtegyék, a mit parancsol nékik, a föld kerekségének színén.

¹³Vagy ostorul, ha földjének úgy kell, vagy áldásul juttatja azt.

¹⁴Vedd ezt füledbe Jób, állj meg és gondold meg az Istennek csudáit.

¹⁵Megtudod-é, mikor rendeli azt rájok az Isten, hogy villanjon az ő felhőjének villáma?

¹⁶Tudod-é, hogy miként lebegnek a felhők, [vagy] a tökéletes tudásnak csudáit [érted-é?]

¹⁷Miképen melegülnek át ruháid, mikor nyugton van a föld a déli széltől?

¹⁸Vele együtt terjesztetted-é ki az eget, a mely szilárd, mint az aczéltükör?

¹⁹Mondd meg nékünk, mit szóljunk néki? A setétség miatt semmit sem kezdhetünk.

²⁰Elbeszélik-é néki, ha szólok? Ha elmondaná valaki: bizony vége volna!

²¹Néha nem látják a napot, bár az égen ragyog; de szél fut át [rajta] és kiderül.

²²Észak felől arany[színű világosság] támad, Isten körül félelmetes dicsőség.

²³Mindenható! Nem foghatjuk meg őt; nagy az ő hatalma és ítélő ereje, és a tiszta igazságot el nem nyomja.

²⁴Azért rettegjék őt az emberek; a [kevély] bölcsek közül nem lát ő egyet sem.