Zsoltárok 77

¹Az éneklőmesternek, Jedutunnak; Aszáfé, zsoltár. Szavamat Istenhez [emelem] és kiáltok; szavamat Istenhez [emelem], hogy figyelmezzen reám.

²Nyomorúságom idején az Urat keresem; kezem feltartom éjjel szünetlenül; lelkem nem akar vigasztalást bevenni.

³Istenről emlékezem és sóhajtok; róla gondolkodom, de elepedt az én lelkem. Szela.

⁴Szemeimet ébren tartod; hánykolódom, de nem szólhatok.

⁵Elmélkedem a régi napokról, a hajdankor éveiről.

⁶Megemlékezem éjjel az én énekeimről; szívemben elgondolkodom és azt kutatja lelkem:

⁷Avagy mindörökké elvet-é az Úr? és nem lesz-é többé jóakaró?

⁸Avagy végképen elfogyott-é az ő kegyelme? vagy megszűnik-é igérete nemzedékről nemzedékre?

⁹Avagy elfelejtkezett-é könyörülni Isten? avagy elzárta-é haragjában az ő irgalmát? Szela.

¹⁰És mondám: Ez az én betegségem, hogy a Fölségesnek jobbja megváltozott.

¹¹Megemlékezem az Úrnak cselekedeteiről, sőt megemlékezem hajdani csodáidról;

¹²És elmélkedem minden cselekedetedről, és tetteidről gondolkozom.

¹³Oh Isten, a te utad szentséges; kicsoda olyan nagy Isten, mint az Isten?

¹⁴Te vagy az Isten, a ki csodát mívelsz; megmutattad a népek között a te hatalmadat.

¹⁵Megváltottad népedet karoddal a Jákób és a József fiait. Szela.

¹⁶Láttak téged a vizek, oh Isten, láttak téged a vizek és megfélemlének; a mélységek is megrázkódának.

¹⁷A felhők vizet ömlesztének; megzendülének a fellegek, és a te nyílaid széllyel futkostanak.

¹⁸Mennydörgésed zúgott a forgószélben; villámlásaid megvilágosították a mindenséget; megrázkódott és megindult a föld.

¹⁹Utad a tengeren volt és ösvényed a nagy vizeken; és nyomaid nem látszottak meg.

²⁰Vezetted mint nyájat, a te népedet, Mózesnek és Áronnak kezével.